Nyilakkal is

A vizsgált személyeknek azt az instrukciót adták, hogy felvillanó ingerekről döntsék el a lehető leggyorsabban és legpontosabban, hogy azok melyik oldalon jelentek meg. Azonban minden inger előtt felvillant egy másik kép is, egy ún. kulcsinger, aminek megjelenési helye véletlenszerűen váltakozott, és nem vetítette előre a későbbi inger felbukkanásának helyét. A vizsgált személyek akkor voltak a leggyorsabbak, amikor a kulcsinger ugyanazon az oldalon jelent meg, mint az azt követő inger, amire a döntésüket meg kellett hozni, és a legrosszabban akkor teljesítettek, ha a kulcsinger és a valódi inger épp ellenkező oldalon jelent meg. Ugyanilyen hatással volt a valamelyik irányba néző arc is, ha ezt használták figyelemelterelő kulcsingerként. A hatást továbbá egyszerű balra és jobbra mutató nyilakkal is kimutatták. Ha viszont olyan képet mutattak, melyen nyilak is voltak, de velük ellentétes irányba néző arc is volt a képen, akkor szemmozgáskövető kamera segítségével kimutatták, hogy sokkal fontosabb információ számunkra a személy tekintete, mint a nyíl iránya. Ennek egy gyakorlati folyománya például az, hogy a bűvészek be tudnak csapni minket. Oda nézünk ugyanis, ahová tekintetükkel irányítják a figyelmünket.

Forrás: Zimmer Márta: Arcészlelés c. könyv (Akadémiai Kiadó Pont könyvek c. sorozat), Az arcok mint szociális ingerek c. fejezet

Művészi kísérletezés

Kandel, a Nobel-díjas neurobiológus egy kultúrtörténeti könyvében felveti, hogy a modern festészet kísérletező korszakát a fényképezés indította el. A fényképezéstől kezdve az egyre hitelesebb festés zsákutcának bizonyult. A művészek elkezdtek kísérletezni a jelölővel, felbontották azt. De kísérleteztek a jelölttel is, például elemeire bontva az arcot vagy az azon megjelenő érzelmeket. Kandel és a szintén neurobiológus Zeki rámutatnak arra, hogy a modern tudományos látáskutatás a művészet nyomdokain haladt, amikor a tudósok magát a látást próbálták meg felbontani, nem csupán a látványt. A tudományos dekomponálás mintája a művészi dekompozíció volt. Zeki a dekomponált modern festményeket mint szuperingereket használja kísérleteiben (mondriánozásnak nevezi ezt az eljárást), hogy például a forma- és színfeldolgozás függetlenségét bemutassa.

Forrás: A határok Átlépése c. könyv, Pléh Csaba: A látvány egészlegessége és az izomorfizmus fogalma a pszichológia történetében c. tanulmány

A tudás megosztása

Korunk tudományos módszere az, hogy miután a tudást bizonyos jól definiált módokon begyűjtöttük, megosztjuk másokkal is, hogy ők is meríthessenek belőle, és építhessenek rá. De ez csak mérhető dolgokra vagy jelenségekre alkalmazható. Az objektív mérőszámok alkalmazása elengedhetetlen, hiszen ez teszi lehetővé, hogy mások is megismételhessék egy adott kutató kísérletét – vagy, ahogy az néha lenni szokott, rámutathassanak a kísérlet pontatlanságára. Ehhez a tudományos módszerhez szükség volt arra, hogy a könyvnyomtatás megbízható és megfizethető legyen; éppen ezért nem alakult ki a történelem korábbi szakaszában, és ezért indultak a természettudományok rohamos fejlődésnek a nyomtatás költségeinek csökkenésével.

Forrás: Byron Reese: A negyedik kor - okos robotok, tudatos számítógépek és az emberiség jövője c. könyv, 4. fejezet

Egyedül egy szobában

Egy tudományos kísérletben embereket arra kértek, hogy tíz percre egyedül üljenek be egy szobába. A szobában semmi nem volt. Sem ablak, sem bútor, igazából csak egy gomb állt rendelkezésre, tehát két döntése volt a kísérletben részt vevő személynek: vagy meditál tíz percig, gondolkodik bármin, ami eszébe jut, vagy megnyomja a gombot. Figyelmeztették azonban, ha megnyomja a gombot, azzal fájdalmas áramütést fog mérni magára. Tisztelt Uraim! Mi férfiak, végtelenül butának bizonyultunk ebben a kísérletben, mert a férfiak 67 százaláka inkább fájdalmas áramütések sorozatát mérte magára, semmint hogy tíz percig egyedül gondolkodott volna bármin magában. A hölgyek sokkal racionálisabbak voltak. A hölgyek közül csak 25 százalék mért magára fájdalmas ütést, és 75 százalék inkább csendben gondolkodott ez alatt a tíz perc alatt. Tehát kiderült, hogy mindannyian valamiféle ingerre vágyunk.

Forrás: A határok Átlépése c. könyv, Csermely Péter: A természetben előforduló hálózatok szerkezetének és átalakulásainak általános vonásai c. tanulmány

Reprezentációs rendszerek hasonlósága

Shepard szerint nem egy egyedi élmény és egy egyedi idegrendszeri leképezési folyamat között kell strukturális megfelelést keresni, hanem a környezeti elemek, azaz ingerek egymás közötti viszonya és az élmények egymás közötti viszonya között. Eszerint a hasonlóság nem az egyedi élmények és az idegrendszeri folyamatok között áll fenn, hanem reprezentációs rendszerek között. Shepard ezt a leképezést mutatja be kísérleteiben.

Egyik ilyen kísérletében, amelyet az 1960-as évek amerikai diákjaival készített, a személyeknek az Egyesült Államok tagállamainak hasonlóságait kellett megítélniük. Az egyik esetben csak a nevek alapján, mintha európaiaknak azt mondanánk, hogy mennyire hasonlít Csehország, Dánia, Magyarország, Olaszország formája, és nem lenne hozzá térkép. A másik esetben pedig a kézben tartott térképek hasonlóságát kellett megítélni. Kiderült, hogy az elnevezések alapján az emberek ugyanúgy reprezentálják az államokat, mintha a térképen látnák. Az elnevezések és a tényleges térkép alapján készült rendszer szinte ugyanaz, ami arra utal, hogy a nevek alapján előhívott belső képek és a tárgyak rendszere izomorf.

Megjegyzés: Később aztán Shepard ezt terjeszti ki a mentális rotáció elméletére.

Forrás: A határok Átlépése c. könyv, Pléh Csaba: A látvány egészlegessége és az izomorfizmus fogalma a pszichológia történetében c. tanulmány

Vakok vagyunk, csak nem vesszük észre

Addig nem létezik valami, amíg nem érdekel, hogy létezik-e. A hagyományos felfogás értelmében látni annyit tesz, mint a külvilágot a tudatban leképezni. Kevin O'Reagen szerint azonban a látás annak tudása, hogy mit kezdhetünk a dolgokkal. Ráadásul az a benyomásunk, hogy a külvilágot részletgazdagon látjuk, csupán illúzió: valójában rendkívül leegyszerűsített információk érik el az agyat, s közülük is csak azok tudatosulnak, amelyekre fókuszálunk. A háttérről lényegében nem érkezik információ az agy tudatos régióiba. A fentiek bizonyításához O'Reagen olyan kísérleteket végzett, amelyekben röviden megszakította a bejövő vizuális információ folytonosságát, s így a kísérleti személy óriási változásokat sem vett észre a vetített képen, ha azok nem tartoztak a lényeghez. A kutató szerint a külvilágot egyfajta külső memóriaraktárként használjuk, innen a részletgazdagság téves képzete. Egy másik érdekes megállapítás az, hogy a külvilág eseményeit folytonosnak. látjuk, pedig a tudatunk kikapcsol, amikor pislogunk vagy szakkádszerűen (oldalirányban) mozog a szemünk. A folytonosság érzete szintén illúzió, valójában az alváson kívül naponta 3-4 órát vakok vagyunk, csak nem vesszük észre.

Forrás: Boldogkői Zsolt: A szabad elme illúziója c. könyv, 1. fejezet

Ösztöncselekvések kifejlődéséről

A fiatal állat fejlődő ösztöncselekvése a végső kialakulás elérése előtt éppúgy működésbe tud lépni, mint azt követően, pontosan úgy, ahogy egy szerv is képes erre. Valamely szerv és a használatát meghatározó ösztönös mozgáskoordinációk fejlődésének korántsem kell egyszerre végbemennie. Ha a cselekvés kifejlődése megelőzi a szervét, a helyzet könnyen áttekinthető. Így például az összes récefélénél a kiskacsák szárnyai aránytalanul kicsik és használatra alkalmatlanok. Ennek ellenére már életük első napjaiban kiváltható náluk egyfajta harci reakció, amelynek során pontosan ugyanazokat a mozgáskoordinációkat mutatják, mint a fajhoz tartozó felnőtt egyedek, emelyek behajlított kéztővel ütnek a csőrükkel megragadott és kellő ütéstávolságban tartott ellenségre. De a mozgás veleszületett koordinációja kezdettől fogva a kifejlett madár testméretéhez van szabva, így a fiatal állat ellenfelét olyan messzire tartja magától, hogy parányi szárnyaival egyáltalán nem képes elérni!

Ha megfordítva, a szerv kifejlődése korábban befejeződik, mint a hozzá tartozó ösztöncselekvésé, az összefüggéseket nem ilyen könnyű áttekinteni. Sok madárnál a fiatal állat szárnyai mechanikailag már jóval azelőtt működőképesek, hogy a repülő mozgások koordinációja hozzáérik. Amikor azután a koordinációk érése kezdi behozni a szervek már előbbre tartó fejlődését, az egész folyamat azt a benyomást kelti, mintha tanulásról lenne szó. A mindig azonos végeredménytől eltekintve egyetlen külső jegy sem árulkodik arról, hogy itt pontosan előírt pályán haladó érési folyamatról van szó. Ezért itt kísérletekre van szükség. Az amerikai Carmichael huzamos időn át narkotizált kétéltű embriókat úgy, hogy ez testi fejlődésüket nem fékezte le, de valamennyi mozgásukat teljesen elnyomta. Amikor az embriókat fejlődésük későbbi szakaszában „felébresztette”, kiderült, hogy úszó mozgásaik semmiben sem különböznek azokétól a normális kontrollállatokétól, amelyek e mozgásokat már napok óta „gyakorolták”.

Forrás: Konrad Lorenz: Válogatott tanulmányok c. könyv, Az ösztönfogalom kialakításáról c. fejezet

A megértés eszköze a nyelv

Azt mondhatjuk, hogy a fizika a természettudománynak egy része és mint ilyennek a természet leírására és megértésére kell törekednie. De a megértés minden fajtája, legyen az akár tudományos, akár nem tudományos, a nyelvtől függ, attól, hogy a gondolatokat közölni tudjuk. Jelenségek, kísérletek és ezek eredményei leírásának alapja a nyelv, amely egymás megértésének egyedüli eszköze. E nyelv szavai fejezik ki a mindennapi élet fogalmait, amelyeket a fizika tudományos nyelvén a klasszikus fizika fogalmaivá finomíthatunk. Ezzel a fogalmak az egyértelmű közlésnek, a folyamatok, a kísérleti elrendezések és ezek eredményei megértésének egyedüli eszközei. Ezért, ha az atomfizikustól azt kívánjuk, hogy annak a leírását adja, ami az ő kísérleteiben valóban történik, akkor a „leírás”, „valóban” és „történik” szavak csak a mindennapi élet és a klasszikus fizika fogalmaira vonatkozhatnak. Mihelyt a fizika megkísérli ennek az alapnak a feladását, elveszíti annak a lehetőségét, hogy egyértelműen fejezze ki magát és tudományát nem folytathatja tovább. Ezért minden arra vonatkozó állítás, ami történik vagy történt, csak a klasszikus fizika fogalmaival kifejezett állítás lehet. Ez a termodinamika és a természet határozatlansági relációi miatt a szóban forgó atomfolyamatok részleteire vonatkozóan nem teljes. A követelmény, hogy leírjuk azt, ami egy kvantumelméleti folyamatban két egymásra következő megfigyelés közt történik, contradicto in adjecto (önellentmondás), mivel a „leírás” szó a klasszikus fogalmak alkalmazására vonatkozik, amelyeket pedig a térben két megfigyelés között nem lehet alkalmazni. Csak a megfigyelés pillanatában alkalmazhatók.

Forrás: Werner Heisenberg: Válogatott tanulmányok, A kvantumelmélet koppenhágai értelmezésének kritikája és az ellenjavaslatok c. fejezet

Az alacsonyabb tanársegéd

Ez a történet a pszichológiában jól ismert holdudvarhatás szép példája. Egyetemi hallgatóságnak bemutattak egy embert, mint a városba érkezett világhírű kutatót, aki az őt bemutató professzor nagy örömére szakított néhány percet a drága idejéből arra, hogy az évfolyamnak elmagyarázzon valamit. A magyarázat után megkérték a hallgatóságot, hogy tippelje meg az illető magasságát. Ezek után egy másik, de hasonló összetételű csoportnak ugyanazt az embert bemutatták így: „Nagyon sajnáljuk, de a városunkba készülő neves professzor nem tudott eljönni egy váratlan családi esemény miatt! De volt annyira kedves, hogy elküldte maga helyett a tanársegédjét, aki el fogja most Önöknek magyarázni azt, amit a professzor szeretett volna. Nem rutinos előadó, de kérem fogadják szeretettel!” Ezek után az előadó tökéletesen ugyanazt elmondta, amit a másik hallgatóságnak. Majd ezt a hallgatóságot is megkérték, hogy tippelje meg az előadó magasságát. A két magasságbecslés között 6 centiméteres eltérés volt. A tisztelt Olvasóra bízom, hogy kitalálja, mikor volt ugyanaz az ember hat centivel alacsonyabb…

Forrás: Csermely Péter: Bloghálózatos életfilozófiám c. könyv, Az objektivitás határai

A magabiztosság egyetemes jellemvonás

Chris és néhány kollégája azon tűnődött, vajon a magabiztosság egy állandó sajátosság, jellemvonás-e – miként azt Frank Abagnale és William Thompson pályafutása mutatja. Bizonyítására egy egyszerű kísérletet végeztek el. A kísérleti alanyoknak egy sor állásfoglalásra késztető igaz/hamis válaszú jelentéktelen kérdésre kellett válaszolniuk, és százalékosan meg kellett jelölniük, mennyire biztosak a válaszukban (50% és 100% között). Ebben a tesztben a legtöbben túlságosan biztosak magukban: a válaszok körülbelül 60%-át találják el helyesen, de átlagos magabiztosságuk 75% környékén van. Ezen kísérlet kitalálásának kritikus eleme két különböző teszt létrehozása volt – mindegyik bonyolult legyen, de teljesen más kérdéseket tartalmazzanak. Minden kísérleti alany először az egyik tesztet csinálta meg, majd néhány héttel később a másikat. Érdekes módon csak abból, hogy valaki az első tesztnél milyen magabiztos volt, meg lehetett jósolni, mennyire lesz magabiztos a második tesztnél. Ennek ellenére a magabiztosság nem jelezte a válaszok helyességét; a magabiztosabb egyének nem voltak jobbak a teszt kitöltésében, mint a kisebb önbizalommal rendelkezők. A magabiztosságnak az intelligenciához sem volt köze. Más kísérletek is kimutatták, hogy a magabiztosság egy egyetemes jellemvonás: azok az emberek, akik egy területen képességeiket illetően nagyon magabiztosak – mint például a vizuális érzékelés –, azok hajlamosak túlzott önbizalomra más területen is, mint például az emlékezés. Röviden, a magabiztosság egy állandó minőségnek tűnik, amely minden embernél más és más, de aránylag kevés köze van a mögöttes tudáshoz vagy mentális képességhez. Ami láthatóan befolyásolja a magabiztosságot, az egy dolog: a gének. Svédországi közgazdászok kísérlete szerint az egypetéjű ikrek képességeiket illető magabiztosságukban jobban hasonlítanak egymáshoz, mint a nem egypetéjű ikrek.

Forrás: Christopher Chabris és Daniel Simsons: A láthatatlan gorilla, avagy hogyan csapnak be minket az érzékeink c. könyv, Ami közös az okos sakkozóban és az ostoba bűnözőben c. fejezet