A személytelen struktúra

Kétségkívül vannak összeesküvések a kapitalizmusban, de az igazi problémát az azokat lehetővé tévő mélystruktúrák jelentik. Komolyan azt gondolja valaki, hogy megoldaná a problémákat, ha varázsütésre lecserélhetnénk az összes bankárt és menedzsert „jó emberekre”? Nem kérdés, hogy a rendszer anomáliáit a struktúra hozza létre és termeli újra mindaddig, amíg az emberek cserélődnek a struktúra helyett.

Sokan kerülnek be olyan ábrándos ambíciókkal a menedzsmentbe, hogy ők – az egyének – majd képesek lesznek megváltoztatni a rendszert, hogy ők nem teszik majd ugyanazt, amit a menedzsereik tettek velük, hogy mostantól minden másként lesz, hogy aztán lassan, de biztosan belekövüljenek a hatalom hálózataiba. A struktúra itt válik kézzelfoghatóvá: szabályosan végig lehet nézni, ahogy fokozatosan átveszi a hatalmat a személyiség fölött, hallani, ahogy rajta keresztül beszélni kezd.

Ezért kell ellenállnunk az etika kísértésének, amelynek a kapitalizmusban az a funkciója, hogy a felelősség mindig a „deviáns” egyénekre háruljon, akik kihasználják a rendszert, míg maga a rendszer, amely nem értelmezhető az individuális etika keretei között, sértetlen marad. Ez a taktika, ha aszükség éppen úgy kívánja, fordítva is működik: amikor lehetőség lenne megbüntetni a vállalatok felső rétegéhez tartozókat, a struktúra hirtelen (nyíltan vagy hallgatólagosan) hivatkozási alappá válik. A visszaélések és attrocitások egyszeriben annyira rendszerszintűnek ítéltetnek, hogy azokért egyetlen személyt sem lehet felelőssé tenni.

Az, hogy a következményekért csak személyek vonhatók felelősségre, míg az okok korporálisak és strukturálisak, nem puszta retorikai fogás, hogy a bűnösök széttárhassák a kezüket. Az apória nagyon is valódi, és a kapitalizmus alapvető hiányosságára mutat rá: ki vagy mi képes személytelen struktúrákat szabályozni? Hogyan lehet megbüntetni egy vállalatot? Míg a vállalat kétségkívül egy entitás, hovatovább jogi személy, emberi természetet nyomokban sem tartalmaz, így hiába is próbálják kiterjeszteni rá a felelős egyénekre épülő jogrendet és etikát.

Forrás: Mark Fisher: Kapitalista realizmus - Nincs alternatíva? c. könyv, Nincs központ c. fejezet

Az igazi tudós

A tudomány, ahogy művelője előtt feltárul, alázatra nevel. Aki tud, az tudja igazán, hogy mennyire nem tud. Az igazi tudós egész életében reménytelenül őrlődik ötletei bősége és az ötletek megvalósítására rendelkezésre álló idő szűkössége között, és tökéletesen tisztában van minden megállapításának gyengeségével, korlátozottságával és ideiglenességével. Ezzel az alapállással kevéssé fér meg a töretlen, karcolásmentes önbizalom. Mernünk kell tanulni, mernünk kell nemtudásunkat beismerni, mernünk kell sutba dobni az addig ismert elveket, és mernünk kell ragaszkodni hozzájuk. Kezdeményeznünk kell, de ismernünk kell a befogadás, a passzív figyelem, a kivárás, a türelem erényeit. Élnünk kell a tudomány hihetetlenül nagy szabadságával, de képesnek kell lennünk arra, hogy korlátozzuk magunkat. Meg kell tanulnunk hallgatni az intuíciónkra, fel kell erősítenünk a bennünk rejtőző belső hangot, de mernünk kell ellentmondani neki, és a logika rendjébe szorítani. Ha a tudós Emberként megállja a helyét, tudósnak sem lesz utolsó.

Forrás: Csermely Péter, Gergely Pál, Koltay Tibor, Tóth János: Kutatás és közlés a természettudományokban c. könyv, Milyen a jó tudós? c. fejezet