Vakok vagyunk, csak nem vesszük észre

Addig nem létezik valami, amíg nem érdekel, hogy létezik-e. A hagyományos felfogás értelmében látni annyit tesz, mint a külvilágot a tudatban leképezni. Kevin O'Reagen szerint azonban a látás annak tudása, hogy mit kezdhetünk a dolgokkal. Ráadásul az a benyomásunk, hogy a külvilágot részletgazdagon látjuk, csupán illúzió: valójában rendkívül leegyszerűsített információk érik el az agyat, s közülük is csak azok tudatosulnak, amelyekre fókuszálunk. A háttérről lényegében nem érkezik információ az agy tudatos régióiba. A fentiek bizonyításához O'Reagen olyan kísérleteket végzett, amelyekben röviden megszakította a bejövő vizuális információ folytonosságát, s így a kísérleti személy óriási változásokat sem vett észre a vetített képen, ha azok nem tartoztak a lényeghez. A kutató szerint a külvilágot egyfajta külső memóriaraktárként használjuk, innen a részletgazdagság téves képzete. Egy másik érdekes megállapítás az, hogy a külvilág eseményeit folytonosnak. látjuk, pedig a tudatunk kikapcsol, amikor pislogunk vagy szakkádszerűen (oldalirányban) mozog a szemünk. A folytonosság érzete szintén illúzió, valójában az alváson kívül naponta 3-4 órát vakok vagyunk, csak nem vesszük észre.

Forrás: Boldogkői Zsolt: A szabad elme illúziója c. könyv, 1. fejezet

Bűnöző ikrek

Karl O. Christiansen és munkatársainak eredményei azt mutatták, hogy az egypetéjű ikrek esetében 52%, míg a kétpetéjűeknél 22% annak a valószínűsége, hogy ha az egyik testvér bűnöző, akkor a másik is az lesz. Ez az eredmény komoly genetikai komponens jelenlétére utal, jóllehet sohasem egyszerű elkülöníteni a szociológiai és a genetikai tényezőket. Kevin Beaver mélyebbre hatoló vizsgálatokat folytatott ikrekkel, megvizsgálva életkörülményeiket is. Eredményei szerint a pozitív környezet teljesen meggátolta a genetikai hajlamok megnyilvánulását, míg legalább nyolc környezeti rizikófaktor jelenléte esetén a genetika szerepe a bűnözést illetően 80%-ra ugrott. Steven Pinker, a neves pszichológus szerint a környezet egyfajta kapcsoló szerepet játszik: tehát a viselkedés genetikai tényezőit aktiválni kell a megnyilvánuláshoz.

Forrás: Boldogkői Zsolt: A szabad elme illúziója c. könyv, Génjeinkben van az erőszak c. fejezet

Az önző szülői gének

Dawkins „önző gén” elmélete szerint a természetes szelekció nem az egyedekre, hanem a génekre hat. A gének tehát folytonos harcban állnak egymással, noha egy egyedben a többi génnel összefogva küzdenek más egyedek génkoalíciói ellen. Haig szerint konfliktus van a szülői DNS-ek között, melynek alapja az, hogy az anya biztos lehet abban, hogy születendő gyerekei az ő DNS-ének a felét kapják, az apa azonban bizonytalan partnere hűségében és kitartásában. Ez az eltérő attitűd az anya szervezetét arra adaptálja, hogy spóroljon az utód táplálásán, hiszen egészségesen kell nekivágnia a következő gyermek kihordásának. Az apai genom viszont önző módon többet juttatna a jelen magzatnak, mivel nem biztos abban, hogy lesz még alkalma társulni ezzel az anyai genommal. Valóban, számos bizonyítékot találtak arra vonatkozóan, hogy az apai gének segítik az embrió növekedését, az anyaiak viszont korlátozzák azt.

Dulac eredményei még messzebbre vezetnek. A szülők génjei nem csupán a gyermek testének táplálásáért küzdenek, hanem elméjéért is. Az önző gének a gyereket arra kényszerítik, hogy az ő érdekeik érvényesítője legyen. Hogy mik ezek az érdekek? Nos, a gének az elszaporodásra törekszenek. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy milyen test hordozza őket, annyi biztos, hogy egy utódban lévő anyai gének felerészben megegyeznek az anya és a testvérek génjeivel. Ezért az anyától származó gének a családon belüli összetartást kódolják. Az apai gének parancsa éppen ellentétes, önző magatartásra buzdítja az utódot. Ez így nagyon kiábrándítóan hangzik. Fogalmazzunk inkább ezért úgy, hogy a gyerek az anyához való korai szoros kötődéssel a stabilitás érzését és a későbbi szociális viselkedés módozatait tanulja meg, majd az apás korszakban a felnőttkori harcra kap fizikai és intellektuális kiképzést. Tegyük azonban hozzá, hogy mindez csupán következmény, a végső cél a genetikai háborúban való győzelem. Vajon mi minden van még, amiről ma úgy véljük, hogy saját, autonóm törekvésünk, miközben valójában a gének parancsát teljesítjük?

Forrás: Boldogkői Zsolt: A szabad elme illúziója c. könyv, A szülők génjei harcban állnak c. fejezet