Honnan tudjuk?

Onnan tudjuk, hogy a gyerekek kezdenek felnőni, hogy elkezdenek olyanokat kérdezni, amire van válasz. Amíg olyant kérdez a gyerek, hogy mit csinál a szél, amikor nem fúj, mit lehet erre válaszolni? Semmiképpen sem azt, hogy olyankor nincs. Ez a helyes válasz, de akkor esetleg megijed, hogy ő sincs, amikor alszik, és megpróbál nem aludni, ami nem helyes. Ilyenkor egy kedves szeretetteljes butaságot kell válaszolni, például, hogy a szél olyankor pihen vagy főz.

Forrás: Mérő László: A 21. század motivációi című előadásából

Extra lehetőségek

Az ember hosszú gyermekkora élettartamunkhoz viszonyítva hosszabb, mint bármely más fajé. Ez alatt az időszak alatt a fiatal emberi lények a felnőttektől függenek, és mérhetetlen alakíthatóságról tesznek tanúságot - azaz képesek tanulni környezetüktől és kultúrájuktól. Földünkön a legtöbb organizmus elsősorban azokra a genetikai információkra támaszkodik, amelyek előre „be vannak huzalozva” az idegrendszerébe, sokkal inkább, mint azokra az extragenetikus információkra, amelyek élete során összegyűlnek. Az embernél, sőt, az összes emlősöknél ez pont fordítva van. Bár viselkedésünket még mindig jelentős mértékben irányítja genetikai örökségünk, agyunk révén sokkal gazdagabb lehetőségeink nyílnak arra, hogy rövid időegységeken belül új viselkedési és kulturális ösvényeket vágjunk magunknak. Egyfajta alkut kötöttünk a természettel: gyermekeinket nehéz ugyan fölnevelnünk, de az új tudás megszerzésének képessége hatalmasan fokozza az emberi faj fönnmaradásának esélyeit. Ezenfelül mi, emberek, létünk legutóbbi néhány tized százaléknyi időtartama során, nemcsak az extragenetikus, hanem az extraszomatikus tudást is felfedeztük: azt a testünkön kívül tárolt információt, amelynek legnevezetesebb példája az írás.

Forrás: Carl Sagan: Az éden Sárkányai c. könyv, Bevezetés

A fiatal agy fejlődése

Mi a fiatal agy rugalmasságának a titka? Szó sincs arról, hogy új sejtek fejlődnének ki – valójában a gyermek és a felnőtt agya ugyanannyi sejtből áll. A titok abban rejtőzik, ahogyan ezek a sejtek kapcsolatban állnak egymással.

Születéskor a csecsemő idegsejtjei függetlenek egymástól, nincs közöttük kapcsolat [kicsit túlzó]. A gyermek életének első két évében azonban az érzékszervekből jövő információk hatására viharos gyorsasággal kialakulnak ezek a kapcsolatok. A csecsemő agyában másodpercenként nem kevesebb mint kétmillió új kapcsolat, úgynevezett szinapszis alakul ki. A gyermek kétéves korára az agya már több mint százbillió szinapszist tartalmaz, kétszer annyit, mint a felnőtt agy. A kapcsolatok száma ekkor maximális, és jóval több van belőlük a későbbiekben szükségesnél. Ettől kezdve az új kapcsolatok rohamos szaporodása helyére az idegi tisztogatás, a nyesegetés és egyelés stratégiája lép. Az érés során a szinapszisok 50%-a visszafejlődik.

Mely szinapszisok maradnak meg, és melyek kerülnek a süllyesztőbe? Ha egy szinapszis eredményesen vesz részt valamely áramkör munkájában, akkor megerősödik; ezzel szemben a haszontalan szinapszisok meggyengülnek, majd végül felszámolódnak. Olyan ez, mint az erdőben kitaposott ösvény: ha egy útvonalat nem használunk rendszeresen, akkor az a kapcsolat elvész.

Bizonyos értelemben a személyiség, az egyén kialakulását a már meglévő kapcsolatok egy részének visszanyesegetése határozza meg. Nem azért válunk azzá, akik vagyunk, mert valami kifejlődik az agyunkban, hanem azért, mert valami eltűnik onnan.

Forrás: David Eagleman: Az agy c. könyv, Ki vagyok? c. fejezet

A fejlődés folyamata

A fejlődés lényege az alkalmazkodás (adaptáció) biológiai folyamata, beleértve ennek értelmi megfelelőjét. Az alkalmazkodás ebben az értelemben szervezet és környezet kölcsönhatása; a viselkedés olyan szerveződése, amelyben a kölcsönhatás kedvez a szervezet működésének. Az alkalmazkodás biológiai folyamata a pszichikus fejlődésben két funkcióegyüttes egymáshoz való viszonyaként jelenik meg. A sikeres alkalmazkodás e két funkció egyensúlya. Az egyik funkció az asszimiláció (hasonulás), a másik az akkomodáció (igazodás). Az asszimilációval a szervezet úgy oldja meg az új helyzetet, hogy az újat a már ismerthez hasonlítja, bevonja a hasonló helyzetben régebben kialakított sémába. Az akkomodációval viszont a szervezet idomul a környezethez, a gyerek a már meglevő cselekvési módot hozzáigazítja az új körülményekhez.

Az asszimilációval a gyerek a külvilágot alakítja önmagához, az akkomodációval önmagát a külvilághoz. Az előbbivel gazdagítja, az utóbbival pontosabbá teszi a világról és önmagáról való tudását. Az asszimiláció generalizál, az akkomodáció pedig differenciál.

Forrás: Jean Piaget: Szimbólumképzés a gyermekkorban c. könyv, Bevezető

Automatikus következtetéseink

Ha azt mondom „fény van”, tautologikus módon arra következtethetek, hogy „fényt látok”, és az évek során megtanulunk automatikusan következtetni az elsőről a másodikra. Elfelejtjük, hogy két különböző dologról van szó, és hogy néhány eónnal ezelőtt azt sem tudtuk, mi az az „én”. Munkánkba került megalkotni ezt a fogalmat. Éppenséggel az „én” fogalmát először valószínűleg mások cselekedeteiből vezetjük le, főként anyánk szeretetéből, amely megtanít rá, hogy „vagyunk”.

Mindebből egy különös, de elkerülhetetlen konklúzió adódik. Az embernek a reakcióit kell megfigyelnie, hogy felismerje saját szellemi történéseit. Hallania kell saját jajkiáltását, hogy tudja, fáj neki valami, látnia kell, hogyan reagál a fényre, ha fel akarja ismerni, hogy fényt lát. Hallania kell, hogy azt mondja „ezt és ezt akarom”, hogy tudjon saját akaratáról. Amíg nem tudok arról, hogy „én magam” létezem, a fájdalomérzet csak „fájdalom”, nem „nekem fáj”, a fény érzékelése csak „fény”, az a vágy, hogy ezt vagy azt megszerezzem, csak „Azt! azt!”, ahogy a kisgyerekek mondják.

Forrás: Ron Aharoni: Ördögi körök c. könyv, III. rész: Test-lélek probléma

A jó iskolákról…

Alapvetően azt gondolnánk, hogy azok a diákok, akik menőbb iskolába jártak, nagyszerű tanároknál tanulhattak, és kitűnő osztálytársak motiválták őket, végzős korukban mérhetően magasabb pontszámot értek el a teszteken, mint kevésbé szerencsés társaik. Csakhogy nem ez történt. Egyáltalán nem. Bármelyik teszteredményt is nézzük, legyen az PSAT, SAT vagy egyéb középiskolai végzős vizsgaeredmény, semmilyen különbség nem mutatkozott a Boston Latin azon végzősei, akik éppen csak megugrották a lécet a felvételi vizsgán és azok között, akiknek csak egy hajszálon műlt, hogy nem jutottak be az intézménybe, s ezért a Boston Latin Akadémiára kellett járniuk. Sőt ugyanezt állapították meg azokról, aki éppen csak nem jutottak be a Boston Latin Akadémiára, s emiatt egy még jóval gyengébbnek minősített iskolába, az O'Bryantbe kényszerültek. Ők is pontosan ugyanolyan eredményeket értek el a végzősök vizsgáján, mint azok a társaik, akiknek éppen csak, de sikerült bekerülniük a Boston Latin Akadémiára. És hogy mi lett azokkal, akiknek egy hajszálon múlott, hogy nem jutottak be az O'Bryantbe, és ezért egy másik iskolába kellett járniuk, ahol nem is volt felvételi vizsga? Ők is pontosan ugyanolyan jól teljesítettek a vizsgákon, mint azok, akik éppen csak hogy bejutottak az O'Bryantbe.

Álljunk meg itt egy pillanatra, hogy megértsük mit jelent mindez. Annak idején nekem is el kellett gondolkodnom rajta. A Boston Latinba járó gyerekek mint csoport jobban teljesítenek a Boston Latin Akadémiéra járó társaikhoz képest. Hiszen a vizsgákon elért pontszámaik átlaga jóval magasabb. Ezt senki nem vitatja. Viszont az adatok arra világítanak rá, hogy ez a különbség – ellentétben azzal, amit a szülők gondolnak, a tanárok sugallnak és az igazgatók állítanak, egyáltalán nem annak köszönhető, hogy az iskola feljavítja a gyermekek teljesítményét. Egyszerűen arról van szó, hogy a magasabb pontszámot elérő diákok a későbbiekben is kitűnő teljesítményt nyújtanak – függetlenül attól, hogy az általuk látogatott iskola milyen színvonalú oktatásban részesíti őket. A Boston Latinba járó gyermekek azért érnek el együttesen magasabb pontszámot az érettségin, mert az iskola már a felvételi vizsga során eleve kiválogatta magának a jobban teljesítő gyerekeket. Ők egyszerűen csak hozzák magukkal a képességeiket a középiskolába. Vagyis a Boston Latin nem csinál jobb diákot a gyerekekből. Ennek épp a fordítottja igaz: az oda járó gyermekek azok, akiknek a Boston Latin a jó hírét köszönheti.

Kiegészítő megjegyzés: Ez a megállapítás természetesen csak a teszttel mérhető eredményekre vonatkozik, a tesztek mérési tartományát pedig az átlaghoz szokták igazítani.

Forrás: Barabási Albert-László: A képlet c. könyv

Az önző szülői gének

Dawkins „önző gén” elmélete szerint a természetes szelekció nem az egyedekre, hanem a génekre hat. A gének tehát folytonos harcban állnak egymással, noha egy egyedben a többi génnel összefogva küzdenek más egyedek génkoalíciói ellen. Haig szerint konfliktus van a szülői DNS-ek között, melynek alapja az, hogy az anya biztos lehet abban, hogy születendő gyerekei az ő DNS-ének a felét kapják, az apa azonban bizonytalan partnere hűségében és kitartásában. Ez az eltérő attitűd az anya szervezetét arra adaptálja, hogy spóroljon az utód táplálásán, hiszen egészségesen kell nekivágnia a következő gyermek kihordásának. Az apai genom viszont önző módon többet juttatna a jelen magzatnak, mivel nem biztos abban, hogy lesz még alkalma társulni ezzel az anyai genommal. Valóban, számos bizonyítékot találtak arra vonatkozóan, hogy az apai gének segítik az embrió növekedését, az anyaiak viszont korlátozzák azt.

Dulac eredményei még messzebbre vezetnek. A szülők génjei nem csupán a gyermek testének táplálásáért küzdenek, hanem elméjéért is. Az önző gének a gyereket arra kényszerítik, hogy az ő érdekeik érvényesítője legyen. Hogy mik ezek az érdekek? Nos, a gének az elszaporodásra törekszenek. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy milyen test hordozza őket, annyi biztos, hogy egy utódban lévő anyai gének felerészben megegyeznek az anya és a testvérek génjeivel. Ezért az anyától származó gének a családon belüli összetartást kódolják. Az apai gének parancsa éppen ellentétes, önző magatartásra buzdítja az utódot. Ez így nagyon kiábrándítóan hangzik. Fogalmazzunk inkább ezért úgy, hogy a gyerek az anyához való korai szoros kötődéssel a stabilitás érzését és a későbbi szociális viselkedés módozatait tanulja meg, majd az apás korszakban a felnőttkori harcra kap fizikai és intellektuális kiképzést. Tegyük azonban hozzá, hogy mindez csupán következmény, a végső cél a genetikai háborúban való győzelem. Vajon mi minden van még, amiről ma úgy véljük, hogy saját, autonóm törekvésünk, miközben valójában a gének parancsát teljesítjük?

Forrás: Boldogkői Zsolt: A szabad elme illúziója c. könyv, A szülők génjei harcban állnak c. fejezet

Dicsérd az erőfeszítést, ne csak a sikert!

Amikor a gyermeked jó jegyet kap a dolgozatára, erős a kísértés, hogy áradozni kezdjünk, milyen okos is ő: Ügyes voltál, hiába, egy kis zseni vagy! A gond csak az, hogy pszichológiai kutatások bizonyítják, ez a legrosszabb, amit csak tehetünk. Carol Dweck amerikai oktatáspszichológus adta ki azt a világhírű tanulmányt, amely megmutatta, hogy azok a gyermekek, akiket megdicsértek, hogy milyen remekül teljesítenek matekból, később sokkal feszültebbek lettek, és romlott a teljesítményük, amikor a feladatok nehezebbé váltak. Mivel amikor helyes válaszokat adtak, okosnak kiáltották ki őket, abban a pillanatban, hogy egy feladat keményebb diónak bizonyult, azonnal azt hitték, talán az okosságuk tűnt el, és ez ellen nem tehetnek semmit. Dweck úgy találta, hogy egyetlen dolgot érdemes megdícsérni: ez pedig az erőfeszítés: Ügyes voltál, keményen megdolgoztál ezekkel a feladatokkal. Ha az erőfeszítést dícsérjük és díjazzuk, akkor a gyermek úgy fogja érezni: érdemes keményen dolgozni, akkor is, ha az eredmény nem a legkiválóbb. Ezek a gyerekek valószínűleg legközelebb is keményen nekifeszülnek majd.

Forrás: Rob Eastway és Mike Askew: Matek mindenhol c. könyv, Hogyan beszéljünk a matekról? c. fejezet