Ha azt mondom „fény van”, tautologikus módon arra következtethetek, hogy „fényt látok”, és az évek során megtanulunk automatikusan következtetni az elsőről a másodikra. Elfelejtjük, hogy két különböző dologról van szó, és hogy néhány eónnal ezelőtt azt sem tudtuk, mi az az „én”. Munkánkba került megalkotni ezt a fogalmat. Éppenséggel az „én” fogalmát először valószínűleg mások cselekedeteiből vezetjük le, főként anyánk szeretetéből, amely megtanít rá, hogy „vagyunk”.
Mindebből egy különös, de elkerülhetetlen konklúzió adódik. Az embernek a reakcióit kell megfigyelnie, hogy felismerje saját szellemi történéseit. Hallania kell saját jajkiáltását, hogy tudja, fáj neki valami, látnia kell, hogyan reagál a fényre, ha fel akarja ismerni, hogy fényt lát. Hallania kell, hogy azt mondja „ezt és ezt akarom”, hogy tudjon saját akaratáról. Amíg nem tudok arról, hogy „én magam” létezem, a fájdalomérzet csak „fájdalom”, nem „nekem fáj”, a fény érzékelése csak „fény”, az a vágy, hogy ezt vagy azt megszerezzem, csak „Azt! azt!”, ahogy a kisgyerekek mondják.
Forrás: Ron Aharoni: Ördögi körök c. könyv, III. rész: Test-lélek probléma
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése