Örökkévaló unalom

Amikor az univerzum belép életének végső szakaszába, úgy fest, nem marad sok tennivalója. Az ezt megelőző életszakasz legizgalmasabb eseményei a fekete lyukak apró maradványainak végső pukkanásai, miután anyaguk igen-igen lassan elveszik a Hawking-sugárzás révén. Szörnyűséges még belegondolni is, hogy ez a sivár unalom lesz univerzumunk végső sorsa – univerzumunké, mely valaha oly izgalmasnak tűnt, mely annyiféle érdekes jelenséggel kápráztatott el bennünket, mely csodálatos galaxisokat segített a világra, csillagok tömkelegével, és bolygókkal, melyek egyike-másika az életnek is otthont adott, különféle egzotikus növényekkel és állatokkal, köztük olyanokkal is, melyek végül képesek voltak megérteni az őket körülvevő világot, és kibontakoztatták művészi kreativitásukat. És tudjuk, hogy mindez végül semmivé foszlik. Végül az összes izgalmat az adja, hogy iszonyatosan hosszú ideig, talán 10^100 évig várakozhatunk az utolsó fekete lyuk pukkanására, mely nem lesz nagyobb, mint egy lövedék robaja, azután pedig nem marad más, mint szakadatlan exponenciális tágulás és hűlés, tágulás és hűlés… az örökkévalóságig. Vajon valóban ez a kép írja le univerzumunk sorsát?

Vajon ki lesz jelen, hogy elmélázzon ezen a szörnyű unalmas világon? Mi biztosan nem, hiszen javarészt tömeg nélküli fotonok és gravitonok repkednek majd az űrben. Márpedig egy fotont vagy gravitont igen nehéz halálra untatni – és ez még akkor is nehéz volna, ha szerencsétleneknek lennének érzéseik! A magyarázat abban áll, hogy a tömeg nélküli részecskék számára az idő múlása semmiség. Egy ilyen részecske akár az örökkévalóságot is elérheti anélkül, hogy a belső órája egyetlenegyet is ütne. Azt is mondhatnánk, hogy az örökkévalóság nem nagy dolog egy olyan tömeg nélküli részecskének, mint a foton vagy a graviton. Másképp fogalmazva, úgy fest, hogy az órák építéséhez elengedhetetlen összetevő a nyugalmi tömeg, így ha nemigen van olyasmi a vilagegyetemben, ami rendelkezne nyugalmi tömeggel, az idő múlásának mérhetősége is lehetetlenné válik, hasonlóképpen a távolság méréséhez, hiszen végső soron ezt is az időmérésből származtatjuk.

Forrás: Roger Penrose: Az idő ciklusai c. könyv, 3.1 fejezet

Semmivé leszünk

Lehetetlenség úgy merengeni az univerzum végéről, hogy közben nem gondolunk arra is, mit jelent mindez az emberiségre nézve. Egy véges idővonalon kell lennie egy pontnak, ahol a mi fajunk története és minden, amit hátrahagy még, egyszerűen véget ér. Bárhogy is próbáljuk a saját halálunkat azáltal elfogadni, hogy hiszen annyi mindent hátrahagytunk az utókornak (talán a gyermekeinket, munkánkat, vagy valamit, amivel a világot jobbá tettük), még ez a hagyaték sem éleheti túl a végső pusztulást. Kozmikus szempontból egyszer csak eljön a pont, hogy az életünk, az, hogy valaha is éltünk, semmit sem jelent már. Az univerzum valószínűleg átalakul egy hideg, sötét, üres kozmosszá, ahol minden, amit valaha tettünk, a semmivé lesz. Hogyan hat ez ránk ma?

Hiranya Peiris szava erre az érzésre a szomorúság: Végtelenül elszomorító. Nem is tudom mi mást monhatnék róla. Az előadásaimon, amikor az univerzum végéről beszélek, néha elsírják magukat az emberek.

Forrás: Katie Mack: A mindenség vége c. könyv, Epilógus

Szerencsés élet

Kihalás című könyvében David Raup (Chicagoi Egyetem) áttekintette a Föld történetében bekövetkezett tömeges kihalások időbeli eloszlását. Kutatásai alapján meg tudjuk mérni milyen ütemben követik egymást a különböző mértékű kihalások, ezért meg tudjuk becsülni, mennyi időnk van még hátra a következő, adott méretű kihalásig. Raup kíváncsiságból megbecsülte, hogy milyen hosszú időnek kell eltelnie két egymást követő, olyan erejű becsapódás között, amelyek minden élőlényt elpusztítanak a Földön. Mint kiderült, a statisztikai elemzés alapján, a földi életet nyomtalanul elpusztító becsapódások közötti átlagos időtartam jóval meghaladja a 2 milliárd évet.

Megnyugtató? Legfeljebb akkor, ha mostantól kezdjük számítani a 2 milliárd évet. A legkevésbé sem megnyugtató viszont, ha figyelembe vesszük, hogy a Földön már 4 milliárd éve jelen van az élet. A statisztika szerint tehát már kétszeresen túléltük a végzetünket.

Forrás: John Gribbin: Egyedül vagyunk! c. könyv, 8. fejezet

Siralmas adathordozók

Howard Besser, a New York-i Egyetem professzora, az amerikai Kongresszusi Könyvtár digitális archívumának társalapítója siralmasnak tartja a modern adathordozók tartósságát. Az élettartamukat években mérhetjük, nem évtizedekben vagy évszázadokban. Egy 1998-as konferencián Besser és kollégái kifejtették, hogy a tökéletes adathordozó egy platinarúd, amibe képeket és szövegeket gravíroznak lézerrel, majd elássák egy nukleáris hulladéktároló mellett; így sosem felejtenék el, hol van.

Forrás: Hegyeshalmi Richárd: Ezeréves nyelvek és kétnapos ételfotók c. cikk a Qubit-en

Számok nélkül

Pápua Új-Guineában van néhány olyan törzs, amely a mai napig matematika nélkül éli az életét. Bár a számokat meg tudják nevezni, a gyakorlatban alig használják a rájuk utaló szavakat. A lobodák például egy Normanby nevű kis szigeten élnek, és azokban a helyzetekben, amikor mi számokat használnánk, bennük ez fel sem merül. Persze ők is beszélnek életkorról, hosszúságról, időtartamokról. Mi ilyenkor a számokra hagyatkozunk: megmondjuk hány éves valaki, hány centiméter hosszú egy tárgy, hány perce történt egy esemény. A lobodák ezzel szemben, ha valaminek a hosszúságát akarják megadni, rendre valamilyen ismert dologhoz hasonlítják. Egy lánc például ugyanolyan hosszú lehet, mint az ember karja. Hasonló ez ahhoz, mint amikor mi lábról vagy ökölnyi méretről beszélünk – a labodáknál azonban ezek a kifejezések nem számítanak mértékegységnek. Mi mondhatjuk tehát, hogy valami két láb hosszú, de egy lobodának ez biztosan badarságnak tűnik. Valami lehet éppen akkora, mint az alkarunk, ám ha hosszabb annál, akkor valami másnak a hosszúságával fog megegyezni, és nem mondjuk rá, hogy éppen két alkarnyi. Az időt is meg lehet határozni ilyen módon. A törzs tagjai azt mondják például, hogy valami annyi ideig tartott, mint elmenni a szomszéd faluba vagy átkelni a szomszéd szigetre. Számok nélkül is remekül elvan az ember.

Forrás: Stefan Buijsman: Eszpresszó Arkhimédésszel c. könyv, 3. fejezet

Az értelmetlen kérdés

Az emberek választ akarnak kapni a nagy kérdésekre, például arra, miért vagyunk itt. Amikor megkérdezik, hogy Isten teremtette-e a Világegyetemet, azt válaszolom nekik, hogy magának a kérdésnek nincs semmi értelme. Az idő nem létezett az ősrobbanás előtt, így Isten számára sem létezett az idő, amelyben megalkotta volna a Világegyetemet. Olyan ez a kérdés, mintha útbaigazítást kérnénk, hogyan juthatunk el a Föld széléig – de mivel a Föld gömb alakú, következésképp nincs széle, ezért hiábavaló azt keresni.

Forrás: Stephen Hawking: Rövid válaszok nagy kérdésekre c. könyv, Létezik-e Isten? c. fejezet

Az igazi tudós

A tudomány, ahogy művelője előtt feltárul, alázatra nevel. Aki tud, az tudja igazán, hogy mennyire nem tud. Az igazi tudós egész életében reménytelenül őrlődik ötletei bősége és az ötletek megvalósítására rendelkezésre álló idő szűkössége között, és tökéletesen tisztában van minden megállapításának gyengeségével, korlátozottságával és ideiglenességével. Ezzel az alapállással kevéssé fér meg a töretlen, karcolásmentes önbizalom. Mernünk kell tanulni, mernünk kell nemtudásunkat beismerni, mernünk kell sutba dobni az addig ismert elveket, és mernünk kell ragaszkodni hozzájuk. Kezdeményeznünk kell, de ismernünk kell a befogadás, a passzív figyelem, a kivárás, a türelem erényeit. Élnünk kell a tudomány hihetetlenül nagy szabadságával, de képesnek kell lennünk arra, hogy korlátozzuk magunkat. Meg kell tanulnunk hallgatni az intuíciónkra, fel kell erősítenünk a bennünk rejtőző belső hangot, de mernünk kell ellentmondani neki, és a logika rendjébe szorítani. Ha a tudós Emberként megállja a helyét, tudósnak sem lesz utolsó.

Forrás: Csermely Péter, Gergely Pál, Koltay Tibor, Tóth János: Kutatás és közlés a természettudományokban c. könyv, Milyen a jó tudós? c. fejezet

Szembenézni a halállal

Az a gondolat, hogy a halál nem olyan rossz, felszabadító lehet, de vajon igaz-e? Az ókori filozófusok így gondolkodtak, és Simon Critchley David Hume-mal együtt megfelelőnek tartja a hozzáállásukat. Azt írja: „A filozófus szembenéz a halállal, és van ereje azt mondani, hogy az semmi.”

Három klasszikus érv létezik arra – mindegyik Epikurosztól és követőjétől, Lucretiustól származik –, hogy miért irracionális félni a haláltól. Ha a halál a megsemmisülés, mondja az első, akkor nincsenek halál utáni rossz élmények, amelyek miatt aggódni kellene. Ahogy Epikurosz azt mondta, ahol a halál van, ott én nem vagyok; ahol én vagyok, ott halál nincs. A második érv azt mondja, hogy nem számít, fiatalon vagy öregen halunk meg, mert mindkét esetben örökre vagyunk halottak. A harmadik rámutat arra, hogy a halál utáni nemlét csak a születés előtt fennálló nemlét tükörképe. Miért zavarjon jobban az egyik, mint a másik?

Sajnos a három érv egyike sem támasztja alá a konklúzióját. Thomas Nagel amerikai filozófus 1970-es Halál című esszéjében megmutatta, hogy az elsőben mi volt a hiba. Csak mert nem tapasztaljuk olyan rossznak a dolgot, vagy egyáltalán nem tapasztaljuk, nem jelenti azt, hogy nem rossz a számunkra. Tegyük fel – mondja Nagel –, hogy egy intelligens személy agysérülése miatt annyira leépül, hogy mentális állapota egy elégedett babáénak felel meg. Természetesen ez komoly szerencsétlenség a számára. Akkor nem ugyanez igaz a halálra, ahol a veszteség még súlyosabb?

A második érv éppilyen gyenge. Azt jelenti, hogy John Keats huszonöt éves kori eltávozása nem volt szerencsétlenebb, mint a nyolcvankét éves Tolsztojé, hiszen mindkettő örökre halott lesz. A furcsa ebben az érvben, mint azt az angol filozófus, Bernard Williams észrevette, hogy ellentmond az elsőnek. Igaz, azon idő mennyisége, amely alatt élvezhetjük az élet javait, matematikailag nem csökkenti halálunk örökkévalóságát. De az, hogy mennyi ideig vagyunk halottak, csak akkor számít, ha a halál állapotában van valami nemkívánatos.

A harmadik érv, hogy a posztumusz nemlétezéstől nem kell jobban félni, mint a prenatális nemlétezéstől, szintén összeomlik, ha közelebbről vizsgáljuk. Ahogy Nagel megjegyezte, komoly aszimmetria van a két szakadék között, amelyek az életünket az időben szegélyezik. A halálunk utáni idő olyan idő, amelytől a halálunk megfosztott minket. Tovább is élhettünk volna. Viszont nem létezhettünk volna a születésünk előtti időben. Ha korábban fogantunk volna, mint ahogy ez tényleg történt, akkor genetikai identitásunk nem lett volna ugyanaz. Más szóval, mi nem lettünk volna mi.

A halál iránti közömbösség kultiválása nemcsak filozófiailag értelmetlen. Morálisan is veszélyes lehet. Ha a saját halálom semmi, akkor miért izgassam magam mások halála miatt?

Forrás: Jim Holt: Amikor Einstein Gödellel sétált c. könyv, VIII. fejezet