Örökkévaló unalom

Amikor az univerzum belép életének végső szakaszába, úgy fest, nem marad sok tennivalója. Az ezt megelőző életszakasz legizgalmasabb eseményei a fekete lyukak apró maradványainak végső pukkanásai, miután anyaguk igen-igen lassan elveszik a Hawking-sugárzás révén. Szörnyűséges még belegondolni is, hogy ez a sivár unalom lesz univerzumunk végső sorsa – univerzumunké, mely valaha oly izgalmasnak tűnt, mely annyiféle érdekes jelenséggel kápráztatott el bennünket, mely csodálatos galaxisokat segített a világra, csillagok tömkelegével, és bolygókkal, melyek egyike-másika az életnek is otthont adott, különféle egzotikus növényekkel és állatokkal, köztük olyanokkal is, melyek végül képesek voltak megérteni az őket körülvevő világot, és kibontakoztatták művészi kreativitásukat. És tudjuk, hogy mindez végül semmivé foszlik. Végül az összes izgalmat az adja, hogy iszonyatosan hosszú ideig, talán 10^100 évig várakozhatunk az utolsó fekete lyuk pukkanására, mely nem lesz nagyobb, mint egy lövedék robaja, azután pedig nem marad más, mint szakadatlan exponenciális tágulás és hűlés, tágulás és hűlés… az örökkévalóságig. Vajon valóban ez a kép írja le univerzumunk sorsát?

Vajon ki lesz jelen, hogy elmélázzon ezen a szörnyű unalmas világon? Mi biztosan nem, hiszen javarészt tömeg nélküli fotonok és gravitonok repkednek majd az űrben. Márpedig egy fotont vagy gravitont igen nehéz halálra untatni – és ez még akkor is nehéz volna, ha szerencsétleneknek lennének érzéseik! A magyarázat abban áll, hogy a tömeg nélküli részecskék számára az idő múlása semmiség. Egy ilyen részecske akár az örökkévalóságot is elérheti anélkül, hogy a belső órája egyetlenegyet is ütne. Azt is mondhatnánk, hogy az örökkévalóság nem nagy dolog egy olyan tömeg nélküli részecskének, mint a foton vagy a graviton. Másképp fogalmazva, úgy fest, hogy az órák építéséhez elengedhetetlen összetevő a nyugalmi tömeg, így ha nemigen van olyasmi a vilagegyetemben, ami rendelkezne nyugalmi tömeggel, az idő múlásának mérhetősége is lehetetlenné válik, hasonlóképpen a távolság méréséhez, hiszen végső soron ezt is az időmérésből származtatjuk.

Forrás: Roger Penrose: Az idő ciklusai c. könyv, 3.1 fejezet