Az életmű

Az embernek önmagából művet kell alkotnia, hogy az örökben abban éljen. De a műnek nyitva kell állnia, hogy aki be akar lépni, befogadja. A mű lehet ház, lehet festmény, lehet ország. Akhilleusz nem írt verset, mégsem mondhatja senki, hogy nem alkotott művet, tetteivel a heroikus élet művét.

A művet meg kell különböztetni a mutatványtól. A mű az emberi élet anyagából készül, mintha egyetlen, sűrű és végleges alakja lenne annak, ami veszendő; a mutatvány bravúr, ami megtanulható és ismételhető. A mutatványból az ember hiányzik. A művet a hindu hagyomány karmának nevezi, valaminek, ami enyészetből készül, de megmarad. A mutatvány nem opus, csupán aktus, rangtalan és nagyság nélküli. Mű az, hogy van valami, ami az életnél több, és az életet ezért oda kell adni. Nem azért, hogy megmaradjon, hanem azért, hogy legyen. De az örökben legyen. Az életmű minden téglája az életben valamiről való lemondásba kerül. Az életet élvezni, ugyanakkor a művet felépíteni, ilyen nincs. Elvetemült hűségéből nem enged, s ezért a mű az embert az élettől független következetességbe emeli át, felsőbb szinten megfogalmazott létbe, az én méreteit messze meghaladó arányokban, és önmagát mint önmagánál többet megismétli.

A karma az ember összes gondolatának, szavának és tettének tömény alakja, az életnél hatalmasabb térben, és ennek következményei alól kibújni nem lehet; az egyetlen, amit lehet, a karmát felszámolni. A karma (életmű) felszámolása azonban szintén mű. Ezt a művet Indiában nirvánának, Arábiában fanának nevezik. Ez a végleges mű; külső jegye nincs, maradandósága abszolút.

Forrás: Hamvas Béla: Patmosz c. esszékötet, Az életmű c. esszé

Mit is jelent élni?

Tekintve, hogy mindenki élni, sőt mindenek fölött és mindenáron élni akar, és az élethez való jog és az élet, mint önérték és legfőbb jó az a gondolat, amellyel még az olyan emberek is, mint Goethe és Nietzsche, az egész korszakot felbőszítették, ideje lenne feltenni a kérdést, vajon tulajdonképpen mit is jelent élni? Amit az ember lát, elég zavaros, alig több, mint fejvesztett tolongás, aminek az élet primordiális természetéhez semmi köze, mert semmivel sem több, mint őrjöngő mohóság, mindent megbámulni és megnyalni, vurstlit és kiállítást, operát és fesztivált, és színházat és futballmeccset és felvonulást, de főként divatbemutatót és mozit, és e sokadalomban mintha éppen az élet ellenkezőjéről lenne szó, nem élni, vagyis inkább arról, hogy az életről ennek az izgatott szétszórtságnak segítségével minél tökéletesebben megfeledkezni. Hogy ne kelljen többé gondolni rá. Ezért mondja Heidegger, hogy az ember ma a lét elfeledettségében nem is él többé, hanem sajátságos életsóvár állapotban szomjazik, nincs is lehetősége arra, hogy éljen, és minden, amiben része van, a valódinak szomorú szurrogátuma. Mondjuk élet az, ami narkotizál. Élet, mint ájultság. Dohány, morfium, pálinka, kávé. Ide jutott szegény Faust és a nyomorult Dionüzosz. Az élet normalitása elveszett és sürgősen pótélményekről kell gondoskodni, hogy az ember az életéhségtől ne kapjon elmebajt.

Forrás: Hamvas Béla: Patmosz c. esszékötet, Direkt morál és rossz lelkiismeret c. esszé