Az embernek önmagából művet kell alkotnia, hogy az örökben abban éljen. De a műnek nyitva kell állnia, hogy aki be akar lépni, befogadja. A mű lehet ház, lehet festmény, lehet ország. Akhilleusz nem írt verset, mégsem mondhatja senki, hogy nem alkotott művet, tetteivel a heroikus élet művét.
A művet meg kell különböztetni a mutatványtól. A mű az emberi élet anyagából készül, mintha egyetlen, sűrű és végleges alakja lenne annak, ami veszendő; a mutatvány bravúr, ami megtanulható és ismételhető. A mutatványból az ember hiányzik. A művet a hindu hagyomány karmának nevezi, valaminek, ami enyészetből készül, de megmarad. A mutatvány nem opus, csupán aktus, rangtalan és nagyság nélküli. Mű az, hogy van valami, ami az életnél több, és az életet ezért oda kell adni. Nem azért, hogy megmaradjon, hanem azért, hogy legyen. De az örökben legyen. Az életmű minden téglája az életben valamiről való lemondásba kerül. Az életet élvezni, ugyanakkor a művet felépíteni, ilyen nincs. Elvetemült hűségéből nem enged, s ezért a mű az embert az élettől független következetességbe emeli át, felsőbb szinten megfogalmazott létbe, az én méreteit messze meghaladó arányokban, és önmagát mint önmagánál többet megismétli.
A karma az ember összes gondolatának, szavának és tettének tömény alakja, az életnél hatalmasabb térben, és ennek következményei alól kibújni nem lehet; az egyetlen, amit lehet, a karmát felszámolni. A karma (életmű) felszámolása azonban szintén mű. Ezt a művet Indiában nirvánának, Arábiában fanának nevezik. Ez a végleges mű; külső jegye nincs, maradandósága abszolút.
Forrás: Hamvas Béla: Patmosz c. esszékötet, Az életmű c. esszé
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése