Pletykaelmélet

Yuval Noah Harari szerint az embereket a pletyka tette együttműködővé. Sapiens című könyvében így ír erről:

A nyelv a pletykálkodás eszközéül fejlődött ki. E szerint az elmélet szerint a Homo sapiens alapvetően társas állat. A szociális együttműködés túlélésünk és szaporodásunk igazi kulcsa. Az egyénnek nem elég az oroszlánok és bivalyok hollétét ismernie. Sokkal fontosabb tudnia azt, hogy a hordában ki kit utál, ki kivel fekszik le, ki becsületes és ki csalárd. A néhány tucat egyén közötti örökké változó viszonyok követéséhez szükséges megszerzendő és tárolandó információ mennyisége megdöbbentő. Egy 50 tagú hordában 1225 egyéni kapcsolat és számtalan összetettebb kombináció létezik. Minden emberszabású majom élénk érdeklődést mutat az ilyen típusú információ iránt, viszont képtelenek hatékonyan pletykálni. A Neander-völgyieknek és az ősi Homo sapiensnek is nyilván nehézséget okozott egymás háta mögött sutyorogni – pedig ez a sokat ócsárolt képesség nélkülözhetetlen nagyobb számú egyed együttműködéséhez. Az arról szoló információk, hogy kiben lehet és kiben nem lehet megbízni azt jelentették, hogy a kisebb hordákból nagyobbak lettek, és a sapiensek az együttműködés szorosabb és elvontabb formáit tudták kifejleszteni. A pletykaelmélet tréfának tűnhet, de számtalan tanulmány támasztja alá. Az emberi kommunikáció zöme – akár e-mail, akár telefonhívás, akár újságcikk formájában – még ma is pletyka. Annyira természetes jelenség, hogy úgy tűnik, mintha a nyelvünk kifejezetten erre a célra fejlődött volna ki. Azt gondolják, hogy a történészprofesszorok az első világháború kitörésének okairól csevegnek ebéd közben, vagy az atomfizikusok a kvarkokról társalognak a konferenciák kávészüneteiben? Néha így is van. De leginkább a professzorasszony a téma, aki rajtakapta a férjét egy másik nővel, esetleg a tanszékvezető és a dékán közti veszekedés, netán az a híresztelés, hogy az egyik kolléga luxusautóra költötte a kutatásaira kapott pénzt.

Forrás: Szvetelszky Zsuzsanna és Bodor-Eranus Eliza: A pletyka természete c. könyv, Miért pletykálunk? c. fejezet

Automatikus következtetéseink

Ha azt mondom „fény van”, tautologikus módon arra következtethetek, hogy „fényt látok”, és az évek során megtanulunk automatikusan következtetni az elsőről a másodikra. Elfelejtjük, hogy két különböző dologról van szó, és hogy néhány eónnal ezelőtt azt sem tudtuk, mi az az „én”. Munkánkba került megalkotni ezt a fogalmat. Éppenséggel az „én” fogalmát először valószínűleg mások cselekedeteiből vezetjük le, főként anyánk szeretetéből, amely megtanít rá, hogy „vagyunk”.

Mindebből egy különös, de elkerülhetetlen konklúzió adódik. Az embernek a reakcióit kell megfigyelnie, hogy felismerje saját szellemi történéseit. Hallania kell saját jajkiáltását, hogy tudja, fáj neki valami, látnia kell, hogyan reagál a fényre, ha fel akarja ismerni, hogy fényt lát. Hallania kell, hogy azt mondja „ezt és ezt akarom”, hogy tudjon saját akaratáról. Amíg nem tudok arról, hogy „én magam” létezem, a fájdalomérzet csak „fájdalom”, nem „nekem fáj”, a fény érzékelése csak „fény”, az a vágy, hogy ezt vagy azt megszerezzem, csak „Azt! azt!”, ahogy a kisgyerekek mondják.

Forrás: Ron Aharoni: Ördögi körök c. könyv, III. rész: Test-lélek probléma

Figyelj rám!

Ha beszél hozzád a másik, akkor általában arra figyelsz, amit mond. Ha viszont csendben van, akkor jobban tudsz figyelni rá. Teljesen mást jelent arra figyelni, amit a másik mond, vagy magára az emberre összpontosítani. A beszéd mögé el tud bújni az ember, és akkor a másik nem rá figyel, hanem a mondandójára. Sokszor pontosan arra használjuk a szavakat az emberi kapcsolatainkban, hogy eltereljük magunkról a figyelmet, s a szavakból építünk falakat.

Ha a másik nem figyel ránk, miközben beszélünk hozzá, általában azt mondjuk: „Figyelj már Rám!” Ilyenkor azonban valójában nem azt akarjuk, hogy ránk figyeljen, hanem arra, amit mondunk neki. Mert ha tényleg azt szeretnénk, hogy ránk figyeljen, akkor nem dumálnánk, hanem elhallgatnánk és csöndben maradnánk.

Persze nem minden csend az a csend, amiről most beszélek. A szavak szintjéhez képest van az úgynevezett beszéd alatti [mindegy mit mond] és beszéd feletti [néma kommunikáció] csend. Hatalmas különbség van csend és csend között.

Forrás: Váradi Tibor: Lélektől lélekig c. könyv, A párkapcsolat öt oszlopa c. fejezet