Az a gondolat, hogy a halál nem olyan rossz, felszabadító lehet, de vajon igaz-e? Az ókori filozófusok így gondolkodtak, és Simon Critchley David Hume-mal együtt megfelelőnek tartja a hozzáállásukat. Azt írja: „A filozófus szembenéz a halállal, és van ereje azt mondani, hogy az semmi.”
Három klasszikus érv létezik arra – mindegyik Epikurosztól és követőjétől, Lucretiustól származik –, hogy miért irracionális félni a haláltól. Ha a halál a megsemmisülés, mondja az első, akkor nincsenek halál utáni rossz élmények, amelyek miatt aggódni kellene. Ahogy Epikurosz azt mondta, ahol a halál van, ott én nem vagyok; ahol én vagyok, ott halál nincs. A második érv azt mondja, hogy nem számít, fiatalon vagy öregen halunk meg, mert mindkét esetben örökre vagyunk halottak. A harmadik rámutat arra, hogy a halál utáni nemlét csak a születés előtt fennálló nemlét tükörképe. Miért zavarjon jobban az egyik, mint a másik?
Sajnos a három érv egyike sem támasztja alá a konklúzióját. Thomas Nagel amerikai filozófus 1970-es Halál című esszéjében megmutatta, hogy az elsőben mi volt a hiba. Csak mert nem tapasztaljuk olyan rossznak a dolgot, vagy egyáltalán nem tapasztaljuk, nem jelenti azt, hogy nem rossz a számunkra. Tegyük fel – mondja Nagel –, hogy egy intelligens személy agysérülése miatt annyira leépül, hogy mentális állapota egy elégedett babáénak felel meg. Természetesen ez komoly szerencsétlenség a számára. Akkor nem ugyanez igaz a halálra, ahol a veszteség még súlyosabb?
A második érv éppilyen gyenge. Azt jelenti, hogy John Keats huszonöt éves kori eltávozása nem volt szerencsétlenebb, mint a nyolcvankét éves Tolsztojé, hiszen mindkettő örökre halott lesz. A furcsa ebben az érvben, mint azt az angol filozófus, Bernard Williams észrevette, hogy ellentmond az elsőnek. Igaz, azon idő mennyisége, amely alatt élvezhetjük az élet javait, matematikailag nem csökkenti halálunk örökkévalóságát. De az, hogy mennyi ideig vagyunk halottak, csak akkor számít, ha a halál állapotában van valami nemkívánatos.
A harmadik érv, hogy a posztumusz nemlétezéstől nem kell jobban félni, mint a prenatális nemlétezéstől, szintén összeomlik, ha közelebbről vizsgáljuk. Ahogy Nagel megjegyezte, komoly aszimmetria van a két szakadék között, amelyek az életünket az időben szegélyezik. A halálunk utáni idő olyan idő, amelytől a halálunk megfosztott minket. Tovább is élhettünk volna. Viszont nem létezhettünk volna a születésünk előtti időben. Ha korábban fogantunk volna, mint ahogy ez tényleg történt, akkor genetikai identitásunk nem lett volna ugyanaz. Más szóval, mi nem lettünk volna mi.
A halál iránti közömbösség kultiválása nemcsak filozófiailag értelmetlen. Morálisan is veszélyes lehet. Ha a saját halálom semmi, akkor miért izgassam magam mások halála miatt?
Forrás: Jim Holt: Amikor Einstein Gödellel sétált c. könyv, VIII. fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése