Tapasztalatból tudjuk, hogy sikerült már embereket észszerű érvekkel rávenni, hogy rémtetteket kövessenek el. A sztálini Szovjetunióban vagy Mao Kínájában például sokakat győztek meg arról, hogy legjobb lesz, ha följelentik ártatlan barátaikat. Még akik nem is értenek egyet azzal, hogy atombombát dobtak Hirosimára és Nagaszakira, azt már el szokták fogadni, hogy azok, akik a bombázásról döntöttek, elsősorban meggyőzőnek talált érvek hatására cselekedtek.
No de – vethetné közbe valaki – a fenti esetekben nem bizonyult-e tévesnek az összes racionális magyarázat? Ha abból indulunk ki, hogy az ész mindig helyes cselekedeteket követel meg, akkor az is előfordulhat, hogy – a látszat ellenére – bombát robbantani helyénvaló, és az érveléssel nincsen semmi baj. Ha föltesszük, hogy hibás az érvelés, azzal ösztönös meggyőződésünket máris a józan ész diktátuma fölé helyeztük.
Mindenesetre alaptalan az optimizmus, amely szerint ami racionális, az egyúttal mindig jó is. Mondják, nem az a baj a pszichopatákkal, hogy nincs eszük, hanem az, hogy hiányoznak belőlük az érzelmek. Ezzel David Hume 18. századi skót filozófus is egyetértene. Így írt: „Az ész csak rabszolgája a szenvedélynek, s meg kell maradjon ennél.” Amennyiben az ész elszakad az érzelmektől, nem várhatjuk, hogy mindig helyesen fogunk cselekedni.
Lehet, hogy mindez túlságosan borúlátó, mert egy gonosztett semmikor nem lehet racionális, mégis szembe kell néznünk azzal a problémával, hogy sohasem mondhatjuk ki teljes bizonyossággal: no, most tökéletesen racionálisak voltunk. Akik értelmesnek gondolták a sztálinizmust vagy a maoizmust, nyilván nem találtak benne logikai hibát. Hihetünk az ész uralmában, miért is ne. Viszont egészen más dolog abban hinni, hogy az ember minden alkalommal képes fölismerni, mit is követel meg az uralkodó ész.
Forrás: Julian Baggini: A tányérra kívánkozó malac c. könyv, 18. gondolatkísérlet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése