A kutató viszonyának megváltozása a természethez

Tekintsük mindenekelőtt az újabbkori természettudomány történeti gyökereit. Amikor ezt a tudományt a XVII. században Kepler, Galilei és Newton létrehozta, még állt a középkori világkép, amely a természetet Istentől teremtettnek tekintette. A természetet Isten alkotásának hitték, és azon kor embere számára ezért értelmetlennek tűnt volna az anyagi világ Istentől független vizsgálata. Dokumentumként hadd idézzem Kepler szavait, amelyekkel a Kozmikus harmónia utolsó kötetét befejezte: „Hálát adok néked Úristen, teremtőnk, hogy teremtett világod szépségeit látnom engedted, és kezeid alkotásaiban gyönyörködöm. Lásd, itt befejeztem a munkát, amelyhez hivatást éreztem; gazdálkodtam a tehetséggel, mit nekem adtál. Alkotásaid szépségét, amennyit ezekből szellemem korlátoltságában felfoghattam, hirdettem az embereknek, akik ezeket a bizonyításokat majd olvasni fogják.”

Rövid néhány évtizeddel később az ember viszonya a természethez gyökeresen megváltozott. Ahogy a kutató emberi elme a természeti folyamatok egyes részleteibe mélyedt, oly mértékben ismerte fel, miként már Galilei, hogy az egyes természeti folyamatok összefüggéseikből kiemelhetők, matematikailga leírhatók s így értelmezhetőkké válnak. Közben nyilvánvalóvá vált, hogy ezáltal az induló természettudományos kutatásra mily mérhetetlen feladatok várnak. Már Newton számára sem volt többé a világ egyszerűen csak Istennek a maga egészében megismerendő alkotása. Newtonnak a természethez való viszonyát legvilágosabban ismert kijelentése fejezi ki, mely szerint tengerparton játszó gyermeknek tekinti magát, aki örül, ha hébe-hóba egy a szokottnál laposabb kavicsot vagy szebb kagylót talál, miközben az igazság nagy óceánja kikutatlanul marad előtte. A kutató viszonyának megváltozása a természethez leginkább talán úgy tehető érthetővé, hogy azon kor keresztény gondolkodói szemében Isten a föld felett oly magassan állónak, a mennyországba visszavonultnak tűnt, hogy értelmes gondolatnak látszott a földnek Istentől független valóságként való vizsgálata. Ennyiben tehát jogosultnak látszik, hogy az újabbkori természettudományokkal kapcsolatban az istennélküliség egy specifikus keresztény változatáról beszéljünk – amint ez Kamlahnál is felmerül. Így azt is megmagyarázzuk, hogy más kultúrterületen hasonló fejlődésre miért nem került sor. Nyilván az sem véletlen, hogy a képzőművészetek is éppen ebben a korban választják művészetük tárgyául a természetet önmagában, minden vallásos vonatkozástól függetlenül. A természettudományok területén mindez tökéletesen megfelel annak a tendenciának, hogy a természet nemcsak Istentől, hanem az embertől is független, s így kialakítják az objektív természetleírás, természetmagyarázat ideálját. Ki kell azonban emelni azt is, hogy Newton számára a kagyló azért fontos, mert az igazság nagy óceánjából való, tanulmányozása tehát nem öncél, hanem csak az egésszel való összefüggésben kap értelmet.

Forrás: Werner Heisenberg: Válogatott tanulmányok, A természet problémája c. fejezet