A szavak már magukban hordják megszilárdult jelentésük terhét, s amikor egy új érzést vagy gondolatot szeretnénk kifejezni, valami speciálisat, intimet, ami csak a miénk, azt érezzük, hogy a nyelv túlságosan közönséges vagy általános; hogy inkább a közérdeket képviseli, mintsem személyiségünk kifejezésének érdekét. Csak ritkán van úgy, hogy amit érzünk, az pontosan irigység vagy neheztelés, gyűlölet vagy düh. De amikor ezeket az érzéseket közölni szeretnénk, akkor ezeknek a szavaknak egyikére kell hagyatkoznunk, és ahhoz mindig túlságosan pontosnak, evvel egyidejűleg túl konvencionálisnak vagy durvának érezzük őket, hogy tapasztalatunkat pontosan kifejezzék. És minél inkább érezzük ezt, annál inkább félrecsúszik a kifejezés. Innen származik a kísértés, hogy megerőszakoljuk a nyelvet, vagy eltekintsünk tőle, és ez annál erősebb, minél erőteljesebb az a gondolat vagy érzés, amit ki szeretnénk fejezni. Ebből következik, hogy a neologizmusok vagy legvégső esetben a csönd használata inkább a filozófusokat, szerelmeseket, művészeket és misztikusokat jellemzi. Vagyis mindazokat, akik végeredményben valami különleges, eddig még nem közzétett gondolatot vagy egy bizalmas élményt szeretnének kifejezni.
Forrás: Xavier Rubert de Ventós: Minek filozofálni? c. könyv, 3. fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése