Tegyük fel, hogy a tudomány valóban formális rendszernek tekinthető, és hogy a tudomány minden tétele levezethető bizonyos jól megválasztott kiindulási elvekből, axiómákból. A tudomány valóban nagyjából ilyen szeretne lenni, de ebben az esetben Gödel tétele garantálja, hogy mindig is lesznek olyan igazságok, amelyek a tudomány összes addig létrehozott paradigmáját, összes meglévő axiómarendszerét kicselezik. Sőt a tudomány keretein belül korrekt módon megfogalmazható állítások (tények, összefüggések, kivételek stb.) között is garantáltan vannak olyanok, amelyek igazak, de a tudomány eszközeivel nem bizonyíthatók be. Ez persze nem jelenti azt, hogy valamelyik meglévő paradigma bővítésével ne lehetne ezeket az igazságokat is levezetni az alapelvek általánosítása vagy néhány további axióma segítségével, de a vonatkoztatási rendszer változtatása nélkül biztosan lehetetlen.
A tudomány tehát egyfajta örök versenyfutásra van ítélve. Amivel versenyt fut: a rendszerén túlmutató kérdések szükségszerű felbukkanása. Ami az esélye arra, hogy tartsa a versenyt: egyre általánosabb, egyre magasabb metaszinteken megfogalmazott elvek, gondolkodási sémák kialakítása. Ha a kérdések szaporodása gyorsabb az általános sémák kialakulásánál, egy idő után a tudomány nem tehet mást, mint egymástól független tudományágakra szakad. Kialakulnak a szaktudományok, napjainkban pedig gomba módra szaporodnak a szaktudományok speciális szakterületei.
Kiegészítő megjegyzés: Valójában nincs garancia arra, hogy a gödeli állítások mindig érdekesek a tudomány szempontjából.
Forrás: Mérő László: Észjárások c. könyv, 12. fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése