Az álom tulajdonképpen az agy piszka?

Egyszer a Nobel-díjas Francis Crick, aki James D. Watsonnal felfedezte a DNS kettős spirálját, az egyik tudományos újságban azt nyilatkozta, hogy aki álmodik, soha ne írja le az álmát, soha ne gondolkozzon azon, hogy mit jelent. Mert tulajdonképpen az agy egy bioszámítógép, és az ilyen nagy számítógépneknek minden éjjel ki kell pucolniuk magukat. Úgyhogy az álom tulajdonképpen az agy piszka. És aki abban turkál, az végül is szarban turkál. És még hozzátette – ha nem is ezekkel a szavakkal –, hogy aki az álmaival foglalkozik, az újra megeszi a szart, amit az agya egyszer már kinyomott. Azt írta egy Nobel-díjas tudós, hogy hagyjuk a fenébe az álmainkat, mert csak újra bepiszkítjuk a biokomputerünket. Ezután nekem muszáj volt beszélnem vele, hát felhívtam telefonon. Kérdeztem tőle, hol olvashatok ezekről a kísérletekről, amikből ezt ilyen biztosan tudja. Felelőssége van, mert Nobel-díjas tudós, és az emberek elhiszik, amit állít. Mondtam neki, hogy én már vagy negyven éve állandóan turkálok a saját és más emberek szarában, és ezért még pénzt is kapok. Ha tényleg igaza van, akkor én abbahagyom a munkám. Úgy gondoltam, hogy ez nem egy triviális hír. Egy kicsit köhécselt, és bevallotta, hogy proponált egy kísérletet, amivel ezt be lehetne bizonyítani, de még nem végezték el.

Forrás: Feldmár András: Álom és valóság c. könyv, I. fejezet

Megjegyzés: A szóban forgó hipotézis az ún. Crick-Mitchison hipotézis (1983), amely szerint az álom a felejtést megvalósító mechanizmus az ún. reverse learning vagy unlearning által.

Az intuíció onnan jön, hogy asszociatív memóriamodellek megvalósíthatók mesterséges neuronokból felépülő attraktorhálózatokkal, ezek közül a legegyszerűbb, amit iskolapéldának szoktak tekinteni az ún. Hopfield-hálózat. Egy ilyen neuronhálózatban az agyban is megfigyelhető lokális és inkrementális Hebb-féle tanulási szabály alkalmas új minták betanítására, de a tanulás során, kisebb súllyal ugyan, de megjelennek nem kívánt memórianyomok is, amik valódi minták lineáris kombinációi. Ezek eltüntetésére és a kapacitás növelésére, más lehetséges mechanizmusok mellett, egy hatékony mechanizmus az, ha a tanulási fázisok felejtési fázisokkal ciklikusan váltakozva követik egymást (Hopfield, 1983). A fenti hipotézist tápláló érvek között szerepel az, hogy álmainkban tipikusak az értelmezhető, de fura és abszurd asszociációk (nem kívánt lineáris kombinációk), a negatív élmények, és az is, hogy általában nem emlékszünk az álmainkra, legfeljebb a legutolsóra.

A Crick féle frappáns analógiában tehát lehet ugyan valami, de ha igaz is részben az álomról ill. annak funkciójáról alkotott elképzelése, a következtetés, hogy nem szabad az álmokkal foglalkozni, nyilvánvalóan megalapozatlan. Hiszen a fenti elméleti eredmények csupán a tanulásra, annak is csak egy fajtájára szorítkoznak. Ráadásul az sem biztos, hogy minden optimálisan működik még egy egészséges agy és psziché esetében sem, és nyilván vannak még más szempontok is, nem csak a tanulás.