1975-ben Richard Voss és John Clarke, a Berkeley két fizikusa az elektronikus eszközök zaját vizsgálta. Csak úgy szórakozásból kipróbálták módszerüket mindenféle zenén. Meglepő módon azt találták, hogy a különböző típusú zenékben – nyugati vagy keleti, blues dzsessz, klasszikus – mind volt egy közös mintázat: miközben a hangosság és hangmagasság eltért az egyes stílusok közt, a variáció mértéke univerzálisan csökkent a frekvencia inverzével, amit ők 1/f spektrumnak hívtak. Ez azt jelenti, hogy a hosszú variációk ritkábbak, de nincs optimális hossz – akármeddig tarthatnak.
Az 1/f spekrumnak - elméletileg - nincs tipikus időskálája, szemben az elvárásokkal, melyek szerint a versmértékek vagy ütemjelek jelzik a zene típusát. A vizsgálat tehát azt tárta fel, hogy a zene hangmintázatai minden időskálára kiterjedő önhasonlóságokat vagy korrelációkat mutatnak. A fehér zaj állandó spektrumot mutatna, nem lenne korreláció az ingadozások között. A szomszédos hangmagasságok közötti random bolyongás erős korrelációt és 1/f^2 spektrumot mutatna. Mint Voss és Clarke megmutatta, valahol közöttük helyezkedik el Bach, a Beatles, és minden más, amit a rádióban hallani.
Ösztönös ráérzéssel ez azt jelenti, hogy a jó zene a megjósolhatóság és a megjósolhatatlanság határmesgyéjén él. Ha bekapcsoljuk a rádiót, meglepetést akarunk – de nem túl sokat.
Forrás: Sabine Hossenfelder: Fizikusok útvesztőben, Ideális elméletek c. fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése